Itt egy lány elásta magát (és így nézzétek)!

Vajon mennyire állunk dialógusban a tudatalattinkkal? Időnk nyilvánvalóan nincs ilyesmire, meg kell felelnünk a hétköznapok logikájának, a minket felépítő elvárásoknak, amennyiben színházzal foglalkozunk, a vélt vagy valós nézői elvárásoknak, az éppen aktuális színházi trendeknek, félelmeinknek, szorongásainknak, mely álmainkban csúfos bukásunk horrorisztikus képeit vetíti elénk. A primitív tudattalan, ösztöneink tárháza kegyetlenül leszámol az individuális önhittséggel, és arra emlékeztet, hogy a benne rejlő képek közösek! A művészetben, ha felkutatjuk a tudatalattinkban rejlő kreatív energiát, saját szellemi fejlődésünk ölthet testet. Próbafolyamatunk egy kísérlet volt eljutni az ötödéves bábszínész osztály és a vizsgaelőadás alkotóstábjának közös tudatalattijához. Álmaink egyre jobban összekeveredtek, fel-fel bukkantunk egymás álmaiban, közös álomhálózatot alkotva, miközben megtapasztalhattuk, hogy nem is olyan könnyű elengedni a piros héliumos lufit, melyen egy felirat olvasható: REALITÁS.