2017. március 23.
SZÍN-TÁR „Ez olyan emberi…” – Bemutatkoztak a kolozsvári diákok
![]() |
Színházi találkozás – ez a kolozsvári hallgatók Mennyi? című produkciójának műfaji megjelölése, amelyet a SZÍN-TÁR 2. napján mutattak be a kecskeméti közönségnek.
„Az előadás – noha rögzített szövegeken alapszik – teljes mértékben rögtönzött. A történeteket a szereplők írták, de senki sem a saját maga írta szöveget mondja el. Soha nem lehet tudni, ki fogja kezdeni, ki a következő, ki mennyit mond el saját történetéből” – olvasható a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanuló hallgatók produkciójának „használati utasításában”. A kecskeméti előadás szereplőivel, Erdei Emesével, Balogh Dorottyával, Vári Vivennel, Csont Noémivel és Matola Norberttel beszélgettünk.
- Milyen gondolatok jártak a fejetekben, amikor Hatházi András arra kért benneteket, hogy válasszatok magatoknak karaktert, és írjatok neki monológot?
Csont Noémi: - Tanár úr adott egy fontos szempontot: azt mondta, gondoljuk végig, mennyi minden lehetett volna belőlünk, ha másként alakul az életünk. Amikor az ember megszületik, egy csomó út nyílik meg előtte. Szédítően sok lehetőség, más és más sorsok.
Balogh Dorottya: - Senki sem a saját szövegét mondja az előadáson. Amikor megírtuk a monológokat, mi magunk dönthettük el, hogy melyik kié legyen. Szavaztunk, és aki a legtöbb szavazatot kapta egy adott karakterre, az „nyerte el”.
Matola Norbert: - Tanár úr azt tanácsolta, hogy engedjük szabadon a gondolatainkat. Hagyjuk, hogy a szöveg önmagát formálhassa. Nem volt tudatos folyamat az írás, hanem sokkal inkább ösztönös.
- Mennyire lettek személyesek a szövegek?
Vári Viven: - Nagyon! Teljesen belőlünk vannak.
Balogh Dorottya: - Sokszor megkérdezték tőlünk, hogy milyen érzés mástól hallani a saját szövegünket. De éppen az a lényeg, hogy bár a szerző és az előadó más, azáltal, hogy elmondjuk, magunkra formáljuk a szöveget, s így végül mindenki a saját verzióját mutatja meg.
- Mindössze 6-an vagytok az évfolyamon. Mit adott nektek ez a családias közeg, s esetleg mitől fosztott meg?
Vári Vivien: - A tanárok többet tudtak foglalkozni velünk, és sokkal jobban összetartunk, mint az előttünk lévők. Tényleg olyanok vagyunk, mint egy család.
Hatházi András: - Nyáron lesz a válóper…
Erdei Emese: - Nagyon személyes kapcsolat alakult ki egymással és a tanárainkkal is. Pontosan tudom, hogy számukra nem egy diák vagyok a sok közül, hanem Emese, akit jól ismernek. Pozitívum, hogy gond nélkül bejárhatunk az első- és másodévesekhez, hiszen olyan kevesen vagyunk, hogy senki elől nem foglaljuk el a helyet.
Matola Norbert: - Turnézni elég egy autó…
Erdei Emese: - Hátránya, hogy sok mindent nem volt alkalmunk megtapasztalni. Például fogalmam sincs, milyen lehet együtt dolgozni egy robosztus alkatú emberrel. Az elmúlt három év összekovácsolt és egymáshoz formált bennünket. Nagyon hasonló az ízlésünk, az értékrendünk. Ami egyrészt jó, másrészt viszont felértékel minden külső lehetőséget, legyen az műhelymunka, vagy fesztiválszereplés, ahol új emberekkel dolgozhatunk, új tapasztalatokat szerezhetünk.
- Egyetlen fiúként milyen volt az elmúlt 3 év?
Matola Norbert: - Kegyetlen…! Öt nővel élni teljes összezártságban… finoman szólva nem egyszerű.
- Milyen gondolatok jártak a fejetekben, amikor Hatházi András arra kért benneteket, hogy válasszatok magatoknak karaktert, és írjatok neki monológot?
Csont Noémi: - Tanár úr adott egy fontos szempontot: azt mondta, gondoljuk végig, mennyi minden lehetett volna belőlünk, ha másként alakul az életünk. Amikor az ember megszületik, egy csomó út nyílik meg előtte. Szédítően sok lehetőség, más és más sorsok.
Balogh Dorottya: - Senki sem a saját szövegét mondja az előadáson. Amikor megírtuk a monológokat, mi magunk dönthettük el, hogy melyik kié legyen. Szavaztunk, és aki a legtöbb szavazatot kapta egy adott karakterre, az „nyerte el”.
Matola Norbert: - Tanár úr azt tanácsolta, hogy engedjük szabadon a gondolatainkat. Hagyjuk, hogy a szöveg önmagát formálhassa. Nem volt tudatos folyamat az írás, hanem sokkal inkább ösztönös.
- Mennyire lettek személyesek a szövegek?
Vári Viven: - Nagyon! Teljesen belőlünk vannak.
Balogh Dorottya: - Sokszor megkérdezték tőlünk, hogy milyen érzés mástól hallani a saját szövegünket. De éppen az a lényeg, hogy bár a szerző és az előadó más, azáltal, hogy elmondjuk, magunkra formáljuk a szöveget, s így végül mindenki a saját verzióját mutatja meg.
- Mindössze 6-an vagytok az évfolyamon. Mit adott nektek ez a családias közeg, s esetleg mitől fosztott meg?
Vári Vivien: - A tanárok többet tudtak foglalkozni velünk, és sokkal jobban összetartunk, mint az előttünk lévők. Tényleg olyanok vagyunk, mint egy család.
Hatházi András: - Nyáron lesz a válóper…
Erdei Emese: - Nagyon személyes kapcsolat alakult ki egymással és a tanárainkkal is. Pontosan tudom, hogy számukra nem egy diák vagyok a sok közül, hanem Emese, akit jól ismernek. Pozitívum, hogy gond nélkül bejárhatunk az első- és másodévesekhez, hiszen olyan kevesen vagyunk, hogy senki elől nem foglaljuk el a helyet.
Matola Norbert: - Turnézni elég egy autó…
Erdei Emese: - Hátránya, hogy sok mindent nem volt alkalmunk megtapasztalni. Például fogalmam sincs, milyen lehet együtt dolgozni egy robosztus alkatú emberrel. Az elmúlt három év összekovácsolt és egymáshoz formált bennünket. Nagyon hasonló az ízlésünk, az értékrendünk. Ami egyrészt jó, másrészt viszont felértékel minden külső lehetőséget, legyen az műhelymunka, vagy fesztiválszereplés, ahol új emberekkel dolgozhatunk, új tapasztalatokat szerezhetünk.
- Egyetlen fiúként milyen volt az elmúlt 3 év?
Matola Norbert: - Kegyetlen…! Öt nővel élni teljes összezártságban… finoman szólva nem egyszerű.