2019. április 1.
Kijárat nélkül egy kamasz fejében
 |
És akkor újból Holden, a kamaszok mindenkori nyűgjeivel. A kolozsváriak után az Újvidéki Művészeti Akadémia negyeddéves diákjai is Salinger regényének fel-, le- és kihasználásával vitték színpadra a Zabhegyező történetét.
A közönség részéről akkora volt az érdeklődés, hogy a Szín-Tár zárónapján kétszer is előadta a darabot hatfős osztály.
─ Volt már erre példa? – kérdeztük Lénárd Róbertet, az előadás rendezőjét, az Újvidéki Színház művészeti vezetőjét.
─ Történt már ilyen. Kisvárdán diákbérletben játszottuk az előadást, és ott is dupláznunk kellett. Mivel nem hosszú – szünet nélkül 70 perc – ez nem túl nagy teher a színinövendékek számára. Felkészültek, van annyi rutinjuk, hogy bírják állóképességgel, koncentrációval.
─ Az előadásotok sajátja, hogy a hat szereplő közül mindenki játssza Holdent. Mi inspirálta ezt az ötletet?
─ Nehéz lenne máshogy színpadra vinni Salinger regényét, mivel bezár minket a főhős fejébe. A többi szereplő is az ő prizmáján keresztül szólal meg. Nincs exit felirat a fejében, teljesen zárt világ az övé. Azt gondoltuk, hogy hiba lenne ebből bárhol kijáratot csinálni, külső perspektívát belevinni. Hiszen maga a regény is én-regény. Ráadásul Holden nem feltétlenül megbízható narrátor. Kicsit be is vagyunk csapva, mivel ez kizárólag az ő igazsága, mellőzve a mások szempontjait.
─ Kamasznak lenni mindig is nehéz volt. Miért nem tudunk ezen változtatni?
─ Nem gondolom, hogy ez a problematika valaha is változna. Ha az ember elolvassa Longosz görög író Daphnis és Chloé szerelmi regényét, rájön, hogy 2500 évvel ezelőtt sem volt egyszerű kamasznak lenni. Jön ez a fránya nemi érés, és egyéb bonyodalmak. Persze minden szülőgeneráció kitalálja, hogy neki miért nehéz a kamasz gyerekével bánni, és fordítva, minden kamaszgeneráció kesereg azon, hogy számukra miért nehéz a világban való létezés. Meglátásom szerint ez abból a tanulási folyamatból származik, hogy fiatalon még nem tudunk a világ urai lenni. Ez magával hozza azt a kérdést, amit a Zabhegyező tematikája végig feszeget: vajon milyen lesz a világ, amikor már harmincasok leszünk, és vajon fogunk-e örülni annak, amit magunknak megteremtünk?
─ Felnőttként miért felejtjük el, milyen nehéz kamasznak lenni?
─ Mert abban az életkorban is nehéz, amit éppen élünk. Csak nincs nevén nevezve. A régmúltat viszont könnyű kategorizálni. Gyakran el is hangzik, hogy bezzeg az én időmben…
─ Milyen volt a közös alkotás Hernyák György osztályával?
─ Igazán örömteli próbafolyamat volt. Voltak bökkenői, de addig túrtuk az anyagot, amíg meg nem formáltuk. A feladat nehéz volt, de mindannyian szerettük csinálni. A fiataloktól komoly odafigyelést igényelt, folyamatos érzelmi és logisztikai koncentrációt. Utóbbira leginkább a főhős furcsa monológjai miatt. Végig az volt az érzésünk, hogy ezek a belső szövegek többet hallgatnak el, mint amennyit mondanak. Ezek az elhallgatások a Holden Caulfild, nem pedig az, amit elmesél.
─ Tavaly februárban volt a Zabhegyezőtök bemutatója. Hányszor játszotta az osztály azóta?
─ Elég sokszor, a Szín-Táron volt a 16. és a 17. előadása. Játszották már az Újvidéki Színház stúdiójában, de vitték például iskolákba, kollégiumba. Az első néhány előadás után egy időre szem elől vesztettem a csapatot. A tízedik előadás ment Kisvárdán, amit újból láttam. Meglepetett, hogy mennyire megtáltosodott az osztály. Az előadás semmit sem változott, viszont sokkal jobban csinálták a fiatalok. Megnyugtató volt, hogy véglegesen beért a közös munkánk.
Popovics Zsuzsanna
─ Volt már erre példa? – kérdeztük Lénárd Róbertet, az előadás rendezőjét, az Újvidéki Színház művészeti vezetőjét.
─ Történt már ilyen. Kisvárdán diákbérletben játszottuk az előadást, és ott is dupláznunk kellett. Mivel nem hosszú – szünet nélkül 70 perc – ez nem túl nagy teher a színinövendékek számára. Felkészültek, van annyi rutinjuk, hogy bírják állóképességgel, koncentrációval.
─ Az előadásotok sajátja, hogy a hat szereplő közül mindenki játssza Holdent. Mi inspirálta ezt az ötletet?
─ Nehéz lenne máshogy színpadra vinni Salinger regényét, mivel bezár minket a főhős fejébe. A többi szereplő is az ő prizmáján keresztül szólal meg. Nincs exit felirat a fejében, teljesen zárt világ az övé. Azt gondoltuk, hogy hiba lenne ebből bárhol kijáratot csinálni, külső perspektívát belevinni. Hiszen maga a regény is én-regény. Ráadásul Holden nem feltétlenül megbízható narrátor. Kicsit be is vagyunk csapva, mivel ez kizárólag az ő igazsága, mellőzve a mások szempontjait.
─ Kamasznak lenni mindig is nehéz volt. Miért nem tudunk ezen változtatni?
─ Nem gondolom, hogy ez a problematika valaha is változna. Ha az ember elolvassa Longosz görög író Daphnis és Chloé szerelmi regényét, rájön, hogy 2500 évvel ezelőtt sem volt egyszerű kamasznak lenni. Jön ez a fránya nemi érés, és egyéb bonyodalmak. Persze minden szülőgeneráció kitalálja, hogy neki miért nehéz a kamasz gyerekével bánni, és fordítva, minden kamaszgeneráció kesereg azon, hogy számukra miért nehéz a világban való létezés. Meglátásom szerint ez abból a tanulási folyamatból származik, hogy fiatalon még nem tudunk a világ urai lenni. Ez magával hozza azt a kérdést, amit a Zabhegyező tematikája végig feszeget: vajon milyen lesz a világ, amikor már harmincasok leszünk, és vajon fogunk-e örülni annak, amit magunknak megteremtünk?
─ Felnőttként miért felejtjük el, milyen nehéz kamasznak lenni?
─ Mert abban az életkorban is nehéz, amit éppen élünk. Csak nincs nevén nevezve. A régmúltat viszont könnyű kategorizálni. Gyakran el is hangzik, hogy bezzeg az én időmben…
─ Milyen volt a közös alkotás Hernyák György osztályával?
─ Igazán örömteli próbafolyamat volt. Voltak bökkenői, de addig túrtuk az anyagot, amíg meg nem formáltuk. A feladat nehéz volt, de mindannyian szerettük csinálni. A fiataloktól komoly odafigyelést igényelt, folyamatos érzelmi és logisztikai koncentrációt. Utóbbira leginkább a főhős furcsa monológjai miatt. Végig az volt az érzésünk, hogy ezek a belső szövegek többet hallgatnak el, mint amennyit mondanak. Ezek az elhallgatások a Holden Caulfild, nem pedig az, amit elmesél.
─ Tavaly februárban volt a Zabhegyezőtök bemutatója. Hányszor játszotta az osztály azóta?
─ Elég sokszor, a Szín-Táron volt a 16. és a 17. előadása. Játszották már az Újvidéki Színház stúdiójában, de vitték például iskolákba, kollégiumba. Az első néhány előadás után egy időre szem elől vesztettem a csapatot. A tízedik előadás ment Kisvárdán, amit újból láttam. Meglepetett, hogy mennyire megtáltosodott az osztály. Az előadás semmit sem változott, viszont sokkal jobban csinálták a fiatalok. Megnyugtató volt, hogy véglegesen beért a közös munkánk.
Popovics Zsuzsanna