A Thália Tanoda Színművészeti Akadémia musical osztálya az Apácák, illetve a Hair rövidített, saját megnevezése szerint zanzásított változatát hozta el a kecskeméti SZÍN-TÁR kellős közepének idején a Kelemen László Kamaraszínházba, Kökényessy Ági rendezésében. A darabválasztás első pillantásra jó rendezői döntésnek tűnik, hiszen a nagy létszámot követelő szereposztás, és ebből fakadóan a különböző alkatú, mélységű karakterekben való tobzódás segít megmutatni a növendékek tudását, miközben védi őket a musical műfaj ezerszer bizonyított receptjének tutibiztossága.

Csendes szerződésben a néző és a játszó elfogadja, hogy most az emelvényen lévő diákok képességvizsgáját láthatjuk, elengedve bármilyen dramaturgiai sziporkázást, mely a két kultikus zenésmű összevonásával járhatna. Mégis a következőkben szerencsés együtt kezelni a két előadást, hiszen azok egy rafinált félmondattal lettek egybefűzve, sőt mind a rendezési elvet, mind a célt tekintve egységet alkotnak.

Az Apácák kezdetén a színpadon hat habitusba öltözött nővel találkozhatunk, akik kezüket tördelve mutatkoznak be és köszöntenek adománygyűjtő kis műsorukban. A nézők is játékba kerülnek, mint az előadás által meghatározott közönség, ezért a Kelemen László Kamaraszínház teljes egészében díszletté válik. A Hair esetében már megjelenik az a bizonyos negyedik fal, sőt a szegényes díszletelemeknek köszönhetően leválik a térről. A fiatalok nem szólnak ki már a közönségnek, mégis a tömeg - beleszokva az állandó tapsolásba - minden zenés jelenetet jutalmaz.

Az Apácák esetében Kökényessy Ági szorosan megvágott, lerövidített, nem kimondottan a „történetmesélésre” koncentráló dramaturgiával dolgozik. A rendezésében a hangsúly főként a színészi teljesítményre kerül. A már az abszurdnak ható és teljes mértékben feketehumorú mű öt apáca elkeseredett pénzgyűjtési akciója keretén belül vázolja fel az apáca lét kifordított változatát. Mégis valahol mintha szétesne a narratíva, ezért túlságosan habkönnyűvé válna az amúgy is bohókás történet. Az előadás egésze valahogy elvész az egyéni megmutatkozások tengerében.

Ezzel ellentétben a Hairnél, a szintén Kökényessy Áginak köszönhető dramaturgi munka és rendezés kimondottan az események felvázolására koncentrál. Kiemelve az alapműből azokat a forgókat, melyek mozgatják a nagy egészet és melyekbe hiányérzet nélkül bele lehet csempészni a méltán híres slágereket. A rendezés szempontjából ebben az esetben is a puritánság elve érvényesül.

Mindkét produkciónál a színpadkép kimondottan egyszerű. A tér szélére állított répaszínű lépcsősort leszámítva semmilyen más díszletelem nem jelenik meg az első felvonásban. A fények használatában is hasonló cicomázatlansággal élt a rendező. Néhol kiemeli - erős fehér fénnyel - az épp színpadon lévőket, vagy egy alapszín beemelésével túlhangsúlyozza a dal jelentését. Míg a második részében a vizsgaelőadásnak kissé bonyolultabban megszerkesztett látványvilággal találkozhatunk. Színpadra kerül több szék, asztal, sőt még egy kartonautóval is száguldoznak a ’60-as évek fiataljai. A különböző mintájú és fazonú jelmezek, vagy akár a reflektorok által kreált fények visszaadják azt a színkavalkádot, melyet a megjelenített kor megkövetel.

Az „apáca-show” alatt Géczi Olívia koreográfiája hol észrevétlenül beépül a nagy egészbe, hol kimondottan önmagára vonja a figyelmet. És ez igen nagy kihívás, ha az öt földig érő fekete habitusban mozgó színművészre gondolunk. Azáltal, hogy a lányoknak csupán arcuk, valamint kezük villan ki, rá vannak kényszerítve, hogy szerepeiket mimikájukkal és hangjukkal töltsék meg élettel. Majd Cserháthy Gergely nagyobb lélekszámmal dolgozó koreográfiája elnagyoltságával mozgalmasan kitölti a teret, kellemes összképet produkálva. A jelmezek is már sokkal színesebbek többet megmutatva a bennük játszók mozgáskultúrájából. 

A prózai és zenés játék ugyanolyan hangsúllyal bír, bár az utóbbit még az örökzöld slágerek sem tudnak teljes mértékben megmenteni hullámzó minőségétől. Az összhatást tekintve nehéz félretenni azt a gondolatot, hogy mégiscsak pályájuk elején lévő fiatalokról beszélünk, akiknek akaratlanul is több hibapontot enged meg az egyszeri néző, s akiket inkább biztat, mintsem megítél.