![]() |
Régi vágyam olyan Rómeó és Júlia előadást látni, mely túlmutat a szöveg adta konfliktuson. Az SZFE ötödéves bábszínész osztályának vizsgája azonban minden elvárásomat fölülmúlta. Rengeteg fiatal ül a nézőtéren, figyelem, ahogy idegesen nyomkodják a telefonjaikat, várják, hogy történjen valami. Nem megy le a fény. Előlép egy kedves fehéringes tanárnő, és végtelenül szimpatikus és közvetlen gesztust tesz a nézők felé: fölvezeti az előadást. A diákok úgynevezett „batyu-technikával” dolgoztak, azaz arra készüljön a közönség, hogy több Rómeót és több Júliát fog látni. „Minden, ami jó, az a diákok érdeme. Minden, ami rossz, az a rendezőé” - hangzik el zárszóként a mondat. Bejönnek a diákok, fehér póló, farmernadrágban, gitárral, melyen a FreeSZFE feliratot olvashatjuk. Úgy gondolom, ha valahol, talán a Rómeó és Júliában helye van ennek a lázadásnak. Lassan a sárga ötven árnyalata is előkerül. A diákok sárga kiegészítőkbe bújva alakulnak át Rómeókká és Júliákká a szemünk láttára.
Az előadás zenéje kizárólag a diákok munkája. Lenyűgöző. Pontos. Szellemes. Közben nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyi munka lehet ezekben a jókedvre derítő dallamokban, szólamokban. Csodálom a rendező, Szikszai Rémusz munkáját. Üres térben, kisrealista kellékek és díszletelemek nélkül annyira életszerű, egyedi és érzékeny helyzetek tárulnak elém. A jelmezek és minimális kellékek, mindamellett, hogy végtelenül okosan vannak kitalálva és egész Magyarországon egyértelmű és aktuális szimbolikájuk miatt új réteget adnak az előadásnak és a szövegnek, nagyon jól segítik a színészeket. Nagyon egyszerűen nyomon követhető, hogy éppen ki a Rómeó, ki a dada, ki mikor vált karaktert, mi történik éppen. Az külön szimpatikus, hogy mindenki egyénileg próbálja megmutatni a szöveg vagy a jelenet problematikáját, nem játszik külön figurát, mégis minden színész más ugyanabban a szerepben. Mert valóban problémaközpontú a játék, nem akar „villantani” senki.
Az előadás első felvonása tele van aktuális, mégsem aktualizáló, végtelenül szellemes humoros pillanatokkal. Az egyik kedvenc jelenetem az együgyű ajtónálló jelenete, amelyben Podlovics Laura, aki egyébként az előadás zenei vezetője is, kitűnő alakítást nyújt. A batyu-technika egyik előnye, hogy bár Laurának tipikus „klasszikus Júlia” alkata van, lehetőséget kapott ilyen izgalmas feladatokban is megmutatkozni.
Szünetben azon imádkoztam, hogy a második felvonás tragikus történései ne hozzanak hirtelen stílustörést vagy patetikus haldokló jeleneteket. Az erkélyjelenet egy külön félelmem volt, de Szikszai Rémusz és a diákok szünet után sem okoztak csalódást. A Depeche mode zenére megjelenő Lőrinc barát és a teraszon vihogó Júlia, a bicepszét tornáztató Rómeó mind felüdülés volt számomra. A mellettem ülő diákközönség meg a rengeteg csókjelenet láttán azonnal elhatározta, hogy mindenképp színész szakra jelentkeznek mindahányan.
Ami azonban igazán megragadó volt, az az előadás vége. Néztem ezeket a jobb és baloldali sajtópárbajban magukra hagyott diákokat és csak annak szorítottam magamban, hogy ne kelljen valakinek vagy valaminek meghalnia, hogy a “felnőttek” kibéküljenek a holttestek fölött.