![]() |
A Magyar Művészeti Akadémia Díját Szántusz Noémi Noya nyerte el a 12. SZÍN-TÁR-on. A Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Színház és Film Kar elsőéves mesterszakos hallgatójának Ajándékul vegyétek tőlem című work in progress kísérleti performansza az egyik legsikeresebb eseménye volt az idei Színművészeti Egyetemek Találkozójának. Noya gyermekkori, fiatalkori dilemmáit, traumáit, a felnőtté válás nehézségeit dolgozza fel nem szokványos előadásában.
KKJNSZ: Mennyire lepődtél meg, amikor kiderült, hogy te vagy az egyik díjazott az idei SZÍN-TÁR-on?
Szántusz Noémi Noya: Matók Szilvia, a Kecskeméti Nemzeti Színház művészeti főtitkára hívott fel, hogy megossza velem a hírt. Megköszöntem neki, és körülbelül ennyi volt a telefonbeszélgetés. Pont ott ült mellettem egy barátom és egyből kérdezte, hogy milyen rossz dolog történt velem, annyira lefagytam...
Ez amiatt lehetett, mert nem voltál benne biztos, hogy elég jól sikerült a produkciód vagy amikor elkészültél, akkor te tudtad, hogy kihoztad magadból a legjobbat, csak egyszerűen zavarba jössz a pozitív kritikától?
Azt hiszem, ebből kiderült, hogy furcsán kezelem, ha dicsérnek, nehezen fejezem ki az örömömet.
Miért pont kísérleti performansz?
Eredetileg írtam egy szöveget a gyerekkori traumáimról, a gyermekből felnőtté válás nehézségeiről, dilemmáimról, egy teljesen más előadáshoz. Ebben Kozma Gábor Viktor volt a tutorom. Az a darab végül nem kelt életre, viszont egy dologban teljesen biztos voltam: nem a fióknak írtam, nekem erről beszélnem kell. Megkerestem tehát Adorjáni Pannát, aki performansz művészettel foglalkozik, a műfajon belül ő koordinált.
Mennyire számít újdonságnak a magyar színházi világban egy ilyen performansz?
Maga a performansz egy létező fogalom Magyarországon, csak még nem igazán kötik össze a színház definíciójával. Hazánkban most indult el az első olyan osztály, ahol ezt egyetemi körülmények között oktatják - ennek én is tagja vagyok. Az a célunk, hogy tanév végére öt performansz megszülessen.
Mitől “work in progress”, azaz folyamatban lévő a performansz?
Minden előadás kezdetén elmondom a közönségnek, hogy szeretném, ha egy visszajelzési körrel zárulna a performansz. A visszajelzéseikből, tanácsaikból, igényeikből pedig tovább építem, formálom a darabot.
Mennyire volt nyitott erre a kecskeméti közönség?
Az egyik legjobb közönség volt e tekintetben, rendkívül interaktívak voltak. Lehet, hogy többen ültek színházi berkekben jártas emberek köztük, mint máskor. Számos olyan visszajelzést kaptam, hogy “ellopom tőled ezt az ötletet” vagy “én is szeretnék ilyet”.
Volt egy vicces malőr a kecskeméti előadásod előtt, amit aztán bele is szőttél az esti performanszodba. Elmeséled?
A Kecskeméti Nemzeti Színház fotósa, Peti jött fotózni a próbát. Meglepődött, amikor látta, hogy én épp az asztalon fekszem elgondolkozva, úgyhogy kérdezte, hogy mikor fogok próbálni, én pedig rávágtam, hogy épp azt teszem. Megsajnáltam, mert tudtam, hogy nem a leglátványosabb fotótéma, ahogyan én a világomba feledkezve fekszem. Annyira vicces volt ez a jelenet, hogy muszáj volt ezzel a történettel kezdenem utána az előadásom.
A színész többnyire karaktert játszik, te viszont itt saját magad, a megélt érzéseid tárod fel idegeneknek. Ez milyen érzés?
Saját magam esztetizálása történik ebben a performanszban - ezt tőlem sokkal okosabb színházi emberek találták ki, nem én. Tehát valóban, az én emlékeim, traumáim, érzelmeim kerülnek középpontba, de az egész mégis egy előadóművészeti keretben áll, tehát soha nem leszek teljesen én. Nagyon kíváncsiak is a nézők, hogy a performansz milyen arányban valós és fiktív. Én magam is kísérletezem vele, hogy mikor vagyok teljesen önmagam, mikor szólalok meg a saját hangomon és mikor játszom Nagy Katicát, akivé átlényegülhetek. A célom, hogy minél kevesebbszer játsszak bármit is, inkább a saját, felnőtt énem domináljon.
Ez nagyon bevállalósnak tűnik! Nem félelmetes ennyire kiadni magad?
Minden előadás elején próbára teszem a nézőket egy játék keretében, hogy kiderítsem, megbízhatok-e bennük, vigyázni fognak-e rám annyira, hogy ennyire mély dolgokról beszéljek előttük. Az egész performansz kölcsönös bizalomra épít.
Neked mindez fájdalmas vagy felszabadító élmény?
Felszabadít, mert tudom, hogy a közönség soraiban ülők közül is bárkivel megtörténhettek ugyanezek a traumák, nehézségek, ezáltal rá tudnak kapcsolódni, tehát nem érzem magam egyedül és kiszolgáltatottan.
Mondhatjuk, hogy saját magad pszichológusa vagy ezen a performanszon keresztül?
Azt gondolom, egyébként is a magam pszichológusa vagyok. Az Ajándékul vegyétek tőlem különösen izgalmas számomra, figyelemmel kísérem, hogy azután, hogy kiírtam magamból, sokszor átgondolom, újraélem, újra eljátszom, vajon kikopik-e belőlem ez a trauma, és ha igen, akkor tud-e ugyanolyan hatásos maradni a performansz. A BA-s szakdolgozatomat is abban a témában írtam, hogy a traumafeldolgozás színházi körülmények között miként tud megvalósulni. Érdekesség, hogy Szabó Attila egyik könyve volt a szakdolgozatom alapja, úgyhogy kellemes meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy ő az egyik zsűritag. Szerencsére tudtam vele beszélgetni, és kaptam tőle újabb könyvajánlásokat a témában.
Meddig tervezed az életútját ennek a performansznak?
Jöhet a világkörüli turné! Viccen kívül, szeretném Erdélybe elvinni és még egy ideig Magyarországon is játszani. Esetleg még Olaszország jöhet szóba, mert olaszul tudok…